Az álom álom maradt…

Majdnem egy hónapja nem írtam semmit, pedig szerettem volna a Vivicittát röviden összefoglalni, ezt most pótolom.

Régen futottam 10 km-es versenyen, de az biztos volt, hogy egy ilyen távot csakis max. tempóban fogok végigfutni. Igaz arra nem vettem a fáradtságot, hogy utánanézzek milyen edzésekkel lehet gyorsítani, saját kútfőből csináltam pár fartlekes edzést előtte. A verseny előtti időszakban az időjárás sem segített a gyorsításban, annyira hideg volt folyamatosan, olyan szinten fel kellett öltözni, hogy a tempós edzéseknek esélyük sem volt. Éreztem, hogy szinte a lehetetlennel egyenlő 40 perc alá menni, mert egy héttel a verseny előtt csináltam 3×2 km-es iramfutást, ahol igaz 4 percen belül futottam a kilométereket, de majdnem belehaltam a végére. Egyértelmű volt, hogy ha csoda nem történik, akkor nem fog hármassal kezdődni az időm, így konkrét célidőn nem gondolkodtam.

Talán pont a verseny volt az első olyan futás az évben, ahol rövid felsőben és rövid alsóban futottam annyira meleg volt. Elölről indultam, próbáltam tempósan haladni, de nem elfutni az elejét. Voltak szenvedős szakaszok, a két feljáró a hidakra, meg a pesti rakpart, ami igaz lejtett picit, de nulla árnyék volt és rendesen sütött a nap. 6-7 km-ig tudtam tartani a 4 percen belüli ezreket, ott aztán lassulni kezdtem és igaz nem adtam fel, de reálisan felfogtam és elfogadtam, hogy nem lesz meg az álom. A vége borzasztó szenvedés lett és nem hogy hajrázni nem volt erőm, de iszonyatosan kimerültem. A célban hányingerem volt és szédültem, 2-3 perc kellett, hogy rendbe jöjjek. Végül életem legjobb 10 km-es idejét futottam, de ez eszembe sem jutott sokáig csak az, hogy nem lett meg a hármassal kezdődő idő. Kicsit csalódott voltam, pedig tudtam előre, hogy így lesz, de valahol bíztam a csodában :).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .