Az első Kékesem

Régi vágyam teljesült hétvégén azzal, hogy életemben először felfutottam a Kékesre. Mióta futni kezdtem minden évben szemezgettem ezzel a versennyel, de nevezésig már sosem jutottam. Az első években még kevésnek éreztem magam, majd jött közel 2 év kihagyás, tavaly pedig pont triatlon verseny esett ugyanarra a napra.

Idén végre úgy alakult, hogy el tudtam indulni, ezért jó előre kikérdeztem egyik ismerősömet – aki többszörös teljesítő – a versenyről. Próbáltam kiszedni belőle, hogy az emelkedők mennyire emelkedők, az utolsó 3 km tényleg annyira durva-e, hol lehet parkolni, hogyan lehet visszajutni a célba érés után Mátrafüredre stb.

Speciálisan nem készültem a versenyre, az Érd és Diósd közötti dombok voltak az egyetlen emelkedők, amiket megfutottam hétvégente. A verseny pont a legnagyobb kánikulában, 12:45-kor kezdődött, egy kis utcácskából volt a rajt, majd kb. 50 méter után ráfordultunk a felfelé vezető útra. Itt döbbentem rá először, hogy ez rohadtul emelkedik és azon járt az agyam, hogy csak lesz kissé egyenesebb szakasz is. Óvatosan kezdtem, ahogy néztem az első pár km-en olyan 5:10-es kilométereket futottam és a második km után már az agyam is kezdte felfogni, hogy ez bizony végig emelkedni fog. Iszonyat meleg volt, egy dolog nagyon zavart: mivel nem szedem az allergia gyógyszereimet (elfogyott és még nem váltottam ki az újakat), ezért úgy éreztem, hogy nagyon szűk a tüdőm kapacitása. Ezt az utóbbi hetek futásaikor is tapasztaltam már és nagyon zavart. Próbáltam tartani végig ugyanazt a tempót, de 3 km után már nem számolgattam, hogy milyen tempóban futok (ilyenkor lenne jó egy többet tudó óra…). 6 km-hez közeledve az vígasztalt, hogy túl vagyok a felén, aztán jött Mátraháza, a 8 km-es tábla és az utolsó 3 km borzalom. Láttam, hogy a 90 fokos fordító után milyen szakasz jön… sok minden eszembe jutott… a feladás persze nem, az soha, nem is volt okom rá, de annyira nehéz az a szakasz, hogy tuti átfutott ehhez hasonló gondolat a fejemen. Vagyis inkább az, hogy belegyalogolok, meg hogy de jó lenne kicsit megállni, kifújni magam :). Folyton nézegettem előre, hogy mikor jön a következő km-t jelző tábla, azt vártam, hogy talán a következő lesz az utolsó kanyar, meg hogy mikor hallom már végre a szpíker hangját, mert akkor közel vagyok a célhoz. Aztán csak eljött a vége, az utolsó pár méter kemény, ráadásul azon a terepen, nem is erőltettem a hajrát, nem akartam eltanyázni. Hatalmas megkönnyebbülés volt célba érni, végre megállhattam. Kapkodtam egy ideig a levegőt, kellett pár perc, mire helyreállt a szervezetem :). Aztán gyorsan megkerestem a lefelé vezető kéktúra útvonalat és lekocogtam Mátrafüredre.

Végül 1:03:52 lett a nettó futóidőm, ezzel 63. lettem a férfiak között, a lányok közül csak az első 3 előzött meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .