42. Berlin maraton

A világ egyik leggyorsabb maratoni pályája, a 6 nagy maraton egyike, a World Marathon Majors sorozat negyedik állomása. És idén én is azon szerencsések között voltam, akik indulhattak ezen a monumentális versenyen.

Mert ez a verseny tényleg brutális, iszonyatosan nagy, a résztvevők számát tekintve mindenképpen. Akárki ráadásul nem is állhat rajthoz, sorsolják a résztvevőket, az esély mindenki számára adott, de onnantól, hogy regisztrációkor bankkártya adatokat is meg kell adni, mindjárt kevesebb a fake nevezés, nagyobb az esély arra, hogy kisorsolnak. A sorsolás még tavaly megtörtént, már novemberben kiderült, hogy indulhatok, a 98 eurós nevezési díjat is levonták, így majdnem egy éve eldőlt, hogy 2015-ben ősszel Berlinben futok maratont.

Az előzmények

Nem vagyok híve a futóturizmusnak, eddig életemben egyszer futottam külföldön (2009. Bécs, félmaraton) és akkor is az erősödött meg bennem, hogy én nem leszek az a nagy külföldi versenyeken induló. Viszont most olyan lehetőséget kaptam az élettől és Joe-tól (futonaplo), amivel éltem, mert élnem kellett. Felajánlotta, hogy a maraton idején aludhatok náluk, ha nem zavarom a verseny előtti koncentrálásban és nem megyek az agyára :).

A tavaszi maratonom nagyon elrontottam, ott kicsit elment a maraton futástól a kedvem, viszont volt bennem egy kis bizonyítási vágy, hogy lehet ezt másképpen is csinálni és tudom is másképp csinálni. Ráadásul egy ilyen maratonon pláne nem akartam lebőgni, ezért a felkészülést komolyan vettem. Futottam gyorsítókat, futottam hosszút, egyetlen problémám volt, hogy a kora őszi időpont miatt már július elején el kellett kezdenem edzeni, ez pedig azt jelentette, hogy a futásaim zöme általában hőségriadó kellős közepére esett. Még meg is jegyeztem, hogy az első, normális, huszonakárhány fokban lenyomott futás 2 héttel a verseny előtt volt, a többi mind dög melegben.

Közeledett a verseny napja, eljött szeptember és ezzel a már-már szokásossá váló vírusos időszak. Jött is menetrendszerűen a dolog… Miután a fiam beteg lett tudtam, hogy ez engem is el fog kapni, csak az időpont volt kérdéses. Ahogy a családon végigment és már csak én maradtam, a verseny hetében minden reggel úgy keltem fel, hogy ha jönnie kell a betegségnek, akkor jöjjön gyorsan, hogy vasárnapra még rendbe jöjjek valamennyire.

Hétfő…semmi…kedd…semmi, még futottam is egyet. Szerda…semmi…vagyis de, valami érződik a torkomon, de ez lehet csak allergia…csütörtök…torokkaparás, gyengeség, tervezett futás elmaradás, letargia… Annyira tudtam, hogy ezt beszopom bekapom… de miért pont a maraton hetében?!?!?!?!

Pénteken kihagytam a melót és próbáltam otthon gyógyulni, megittam vagy 20 liter teát, toltam mindenféle vitamint magamba és vártam, hogy jobban legyek. Ha a SPAR maraton lett volna, lemondok róla és szkippelem, de ezt nem tehettem meg a Berlin Maratonnal. És nem is tettem meg. Szombaton úgy utaztam el, hogy a torkom még fájt picit és aznap jött elő a takonykór, de nem érdekelt. Arra jó volt ez a nyavalya, hogy a versennyel nem nagyon tudtam foglalkozni, így azon nem idegeskedtem.

ezt a versenyt nem lehet kihagyni
ezt a versenyt nem lehet kihagyni

Berlinben Joe várt a Maraton Expo bejáratánál, elintéztük a rajtszámok felvételét és elmentünk hozzájuk haza, ahol megismerkedhettem a nagyon kedves családjával. Ez is jó volt arra, hogy elterelje a figyelmemet a másnapi maratonról, mert ha arra gondoltam, hogy milyen állapotban fogok rajthoz állni, akkor bevallom őszintén, nagyon féltem. Ennyire még nem féltem verseny előtt, vagyis pontosan sosem féltem, de most nagyon.

A verseny

A korai rajt miatt megint nem volt szinte időm azzal foglalkozni, hogy mindjárt maratont futok, de ahogy kiértünk a metróból a Brandenburgi kapunál és megláttam azt az irdatlan mennyiségű futót, eléggé megemelkedett a pulzusom. Viszont továbbra is aggasztott az állapotom, ami igaz javult az előző napokhoz képest, de nem maratonfutó állapotban voltam továbbra sem. Az előző napok iszonyat mennyiségű teái miatt sejtettem, hogy rohadt sokszor kell majd wc-znem, ami így is történt. Miután elváltak útjaink Joeval, én rögtön egy bokrot kerestem magamnak, ahol könnyíthettem magamon és a rajtig még megtettem ezt vagy 5x. Már bent álltam a rajtzónában, amikor 3 perccel a kezdés előtt kimásztam a kordonon és meglátogattam egy bokrot újra :).

az eleje már elrajtolt, volt idő pózolni
az eleje már elrajtolt, volt idő pózolni

Az E zónából rajtolva nekem 6 perc kellett a rajtvonal átlépéséhez, utána végre el lehetett kezdeni futni. Az a „baj” a 3:30 körüli idővel, hogy ezt sokan tudják és ezért hatalmas a tömeg az útvonalon. Még 35 km-nél is komoly tömegben futottam. Viszont arra is jó, hogy az ember nem tudja elfutni az elejét, mert egyszerűen képtelenség gyorsabban haladni. Ahhoz más rajtzóna kell.

Az első kilométerek különösebb esemény nélkül teltek, aztán 5 km után éreztem a tea hatását újra, ez bosszantott, mert itt nem tudtam hol lehetne megállni egy gyors pislantásra, de láttam más futókat is ki-be futkorászni a nagy masszából, aztán 8 km-ig bírtam én is, ott kiszálltam és könnyítettem megint magamon. Nagyon kellemes volt folytatni a futást úgy, hogy nem kínoz az inger :).

Mivel pulzusmérőt nem vettem, így csak a sebességre hagyatkoztam és a cél az volt, hogy 13km/h körüli tempóval fussak.

A felénél 1:40:27-el csippant a szőnyeg, tavaly 1:36 volt az időm. Ekkor tudatosult bennem, hogy nagyon nem néztem azt, hogy milyen idő jön majd ki ebből, tényleg csak a sebességre figyeltem.

25 után elkezdtek zsibbadni a combjaim, fáradtam, viszont a tempót tudtam tartani. Egyre jobban kezdtem várni a kilométereket, a 30 szinte megváltás volt, pedig onnan még majd 1 óra. Próbáltam terelni a gondolataimat a fájdalomról, néztem, figyeltem a tömeget, a családra gondoltam. A 35-öt nagyon vártam már, az utolsó gélt tuszkoltam be magamba és hiába volt egyre közelebb a cél, egyre nehezebb lett az egész. Már csak 4, 3, 2 km…a sebességem valamennyit lassult, de nem vészesen. 41 után már nem érdekelt semmi, ezt már fél lábon, szökdelve is lenyomom. Nem foglalkoztatott a végesprint, nem is akartam, a lábaim már nagyon kész voltak és eddigre a tüdőm is köszönte szépen, hogy dolgozhatott…

És jött az, amire vágytam a kezdetektől, a Brandenburgi kapu, ahonnan már csak párszáz méter a cél. Még itt is nagyon sok a futó, nincs légüres tér, mellettem még valaki elsprintelt, de nem érdekelt. Kicsit elérzékenyültem, iszonyat boldog voltam, hogy végigértem, hogy ilyen körülmények között is képes voltam így végigfutni, ezt előtte még álmomban sem gondoltam volna. 3:24:13-al finisheltem, döbbenet…1 perccel rosszabb csak a tavalyi, majdnem tökéletes SPAR időmtől!

3:24:13 a nettó időm
3:24:13 a nettó időm

A célban megkaptam az érmet, kaptam zsákot, hogy ne fázzak és elindultam megkeresni a többieket. A befutó csomagról valahogy lemaradtam, sört viszont én nem kértem. Megtaláltam Joet és családját, elindultunk haza. Náluk egy fél órás forró fürdő és egy másfél órás fekvés kicsit rendbe tett, de ami igazán helyre rántott, az a Joe által készített grill kaja! Zuppá!

Másnap

Hétfőn együtt mentünk be, Joe dolgozni, én a repülőhöz. Már vártam, hogy újra otthon lehessek. Joe személyében egy nagyon rendes, jószívű, igazi sportembert ismertem meg, a családjára pedig nincsenek szavak, nagyon imádtam őket. Örökre hálás leszek ezért a lehetőségért, hogy elviseltek, hogy vendégül láttak.

Ez a kaland örökre felejthetetlen marad, nagyon örülök annak, hogy részt vehettem ezen a versenyen. Egyedül azt sajnálom, hogy betegen kellett futnom, mert így nem tudtam meg, hogy mire lettem volna képes egészségesen. Az viszont önmagában szép eredmény, hogy így is ilyen időt futottam és ráadásul pár perc különbség van csak a 2 félmaratoni időm között, ami egyenletes futást mutat.

Legszívesebben már most visszamennék, ha tehetném… :).

Képes beszámoló itt: Berlin maraton

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..