Vivicittá, FélmaratonMánia 2/4

Ha 2009-ben nem hagyom ki, akkor ma elmondhatnám magamról, hogy FélmaratonMániás vagyok és nem kepesztenék azért a plusz egy éremért. De kihagytam, így most le kellett futni ezt is.

Ez a félmaraton sem az volt, amire baromira készültem volna, mondjuk legalább volt 3 hét, amikor csináltam konkrét gyorsító edzéseket még március elején, hogy aztán a fogfájással egybekötött wellnessezés és a munkahelyváltás teljesen lerombolja azt, amit addig „felépítettem”.

A verseny előtti 3 hétben konkrétan hatszor futottam, ebből kettő ugyanazon a héten volt, hogy legalább a testem érezze mire készülök a hétvégén.

Az utóbbi időszakban a versenyek nekem már csak abból állnak, hogy odamegyek, lefutom, hazamegyek, mindezt egyedül. Első versenyeimre még sok embert, haverokat hívtam, később a családomat, mostanra rájöttem, hogy ez senkit nem érdekel rajtam kívül, így nem untatok senkit a felesleges hajcihővel. Az is az utóbbi időszakban lett jellemző, hogy a versenyre nem tudok kellően felpörögni, nem érzem azt, hogy na, itt a lehetőség, hogy megmutassam mit tudok.

Minimális készülés, nagy tervek…

Most viszont láttam, hogy lesz 1:30-as iramfutó, így elhatároztam előre, hogy megpróbálok velük futni és akkor talán sikerül átlépni a 90 perces álomhatárt, amihez mondjuk 4:15-ös egyenletes ezrek kellenek. Emiatt kicsit jobban koncentráltam a verseny előtt és próbáltam fejben is felkészülni.

A rajt előtt pár perccel érkeztem csak a piros, 1-es zónába, ami már jól tele volt, az iramfutók meg elől, így próbáltam előre küzdeni magam, de annyira sokan voltak, hogy végül pár méterrel mögöttük rajtoltam. Rajt után gyorsan felzárkóztam rájuk és próbáltam végig a bolyban maradni, végig arra koncentráltam, hogy tartsam a lépést. Azért is jónak tűnt az ötlet a bolyban futásra, mert brutál erős szél fújt. Az első kilométerek hihetetlen gyorsan lepörögtek a sebességnek is köszönhetően, meg mert totál arra koncentráltam, hogy ott fussak a közelükben, semmi másra nem tudtam figyelni.

Itt már nem voltak sokan körülöttem
Itt már nem voltak sokan körülöttem

Aztán az első frissítéskor jött az első meglepetés, hogy az iramfutók nem frissítettek, fogták magukat, középre besoroltak és átfutottak az állomáson. Később ez rendszeressé vált és így folyton leszakadtam tőlük valamennyire, győztem visszazárkózni.

A boly a táv feléig nagyjából állandó volt, ha jól emlékszem a budai rakpart végén a visszafordító után kezdtek lemorzsolódni 12 km-nél, ott volt egy frissítő, aminél úgy 10-15 méterrel leszakadtam én is, de tartottam a tempót és a Szabadság hídig utol is értem őket, hogy a pesti rakpart első frissítőjénél megint leszakadjak (15-16 km között)…

Itt már kezdtem fáradni
Itt már kezdtem fáradni

Fejben feladás. Vagy mégse!

17 km után kezdtem érezni a fáradtságot és ott megfordult a fejemben az is, hogy hagyom a francba az egészet, mit szenvedek én itt…de azzal a lendülettel el is küldtem magam a picsába, hogy nem igaz nem tudok kicsit szenvedni, miért kell feladni folyton és a könnyebb utat választani. 4 km sincs hátra, ki kell bírjam ha már eddig kibírtam. Az iramfutók nem távolodtak és néztem az órám, még ment a 4:15-ös tempó a 18. km-en is, ez jólesett. Mondjuk itt a szél legalább hátulról fújt. Az utolsó 2 km viszont már maga volt a pokol, a Margit hídra felfutás egy kínvallatásnak is megfelelt. 19-nél néztem az órám és gyorsan kiszámoltam, hogy ha futok két 4:30-as kilométert, akkor meglesz amit akarok. Az szigeti bejárótól az a másfél km olyan volt, mint ami sosem akar elfogyni, ráadásul a vége előtt párszáz méterrel volt egy b*szottnagy főszponzoros ilyen gumi cucc, mint ami a célban szokott lenni…hányan hihették azt a megváltó célnak…

A cél előtti métereken vettem észre, hogy eléggé megközelítettem az iramfutókat, akik szinte másodpercre pontosan 1:30:00-kor lépték át a célkaput. Döbbenet…így kiszámolni.

Nem sokkal később jött az sms, hogy 1:29:46-al teljesítettem a félmaratont. Örültem az időmnek persze, de inkább arra voltam nagyon büszke magamban, hogy nem adtam fel fejben és megcsináltam azt, amit elterveztem előre még akkor is, ha nem volt könnyű és a vége már fájt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.