33. SPAR maraton

Nekem a maraton olyan, amit nem tudok, és nem is akarok félvállról venni. Egyszerűen nem érzem képesnek magam arra, hogy a rendszeres mozgás (futás) mellett is bármikor képes legyek lefutni egy maratont. Éppen emiatt amikor benevezek egy maratonra, akkor arra szisztematikusan és lelkiismeretesen fel is készülök. Nem volt ez másként most sem, már júliusban elkezdtem az addiginál nagyobb intenzitású, és hosszabb távú edzéseket. Persze voltak kihagyások, főleg az elején, de a vége felé már megvolt a szükséges munkamennyiség és talán a minőség is.

Ennek ellenére valahogy mégis úgy érkezett el a verseny napja, hogy nem éreztem azt a szükséges pluszt, azt az erőt, amit ilyenkor, a maraton előtti héten is már máskor érezni szoktam. A 2 héttel a maraton előtti budaörsi félmaraton is rosszul esett, mondjuk utána beteg is lettem (ki is maradt két edzés azon a héten, de az már nem osztot-szorzott), és innentől mintha kiment volna belőlem az erő.

Vasárnap reggel úgy álltam a rajtzónában, hogy megpróbálom az eltervezett futást megcsinálni. 4:30-as tempót terveztem, és bíztam abban, hogy ezt sokáig fogom tudni tartani, így összejöhet a cél, és megjavíthatom a tavalyi 3:17-es időmet. Kicsit több, mint 2 percet akartam javítani, hogy meglegyen a 3:15-ön belüli idő. Így indultam neki a rajt után, de mindjárt az első pár kilométeren nehézkes volt a mozgás, iszonyat magas volt a pulzusom. És ez 10 km környékén sem változott, egyre nehezebb volt a 4:30 tartása, éreztem, hogy nagyon szaporán veszem a levegőt, és már ekkor az motoszkált az agyamban, hogy ezt képtelenség lesz a verseny további részében tartani. 15-nél, mikor újra átfutottunk a célkapun és miközben a szpíker folyamatosan azt hajtogatta, hogy „Már csak 27 km!”, nekem kb. már beverték a szöget a koporsómba…

pedig ez még az eleje

mintha jó lenne a kedvem…

Féltáv után próbáltam mindenféle motivációt találni, hogy ne kezdjek el lassulni (ragadtam minden random, picit gyorsabbnak tűnő futóra), de nem nagyon ment, egyre jobban kezdett fájni a futás. Aztán a hosszú budai rakparton felfelé volt időm átgondolni mindent, és miközben egyenletesen lassultam, fejben elengedtem minden komoly célom.

Annyi maradt csak, hogy fussam végig megállás, belesétálás nélkül a távot, nem érdekelt az időeredmény. Az Árpád hídi résznél már az sem érdekelt, hogy belecsúsztam az 5 perc fölötti tempóba, ami aztán egyre többször fordult elő később. A Margit-szigeten már átváltottam zombi üzemmódba, a lábam alig emelve, szinte csoszogtam és vártam a frissítőket, hogy ihassak, hűthessem magam. A derekam egyre jobban fájt, és az egész futás itt már egy az egyben a 2009-es, első maratonom második felére emlékeztetett, ahol teljesen eléhezve már a gyaloglás is fájt. Itt annyi különbség volt, hogy végig próbáltam fenntartani a futó mozgást, végig azon ment a harc legbelül, hogy nem megállni, nem belesétálni. Borzasztó ezeket átélni úgy, hogy tudod, még mondjuk 10 km, majdnem 1 óra futás hátravan. Iszonyatosan lassan telnek ilyenkor a kilométerek.

Az utolsó 5 km-en már 5 és feles tempóba csúsztam, semmi és senki nem érdekelt, csak a célt vártam. Az időt már rég nem figyeltem, és amikor 3:25:31-nél átléptem a chipszőnyegen, hatalmas megkönnyebbülés volt beérni, de ilyen fizikai fájdalmat régen nem éreztem.

ez a fej mindent elmond…

Már verseny közben, de később is folyamatosan foglalkoztatott, hogy ez most miért így történt, mi lehetett az oka annak, hogy ez a verseny így sikerült. Direkt nem azt mondom, hogy rosszul, mert még így is 3:25-öt futottam, ami másoknak szinte elérhetetlen, de nekem most egyszerűen jobbat kellett volna futnom. Pont.

mint vert sereg…

Először arra gondoltam, hogy elfutottam az elejét, de összehasonlítottam a tavalyi és az idei időmet féltávnál, és mindössze 1, azaz EGY MÁSODPERC a különbség. Szóval erről szó sincs, viszont az nagyon árulkodó, hogy már az első km-eken iszonyat magas volt a pulzusom. Nem viselek pulzusmérőt, de ezt anélkül is éreztem, észleltem. Nagyon hevesen vert a szívem, szaporán kapkodtam a levegőt, és a könnyed suhanás helyett iszonyat szenvedés volt a futás már a táv első negyedében is. Végül arra jutottam így majdnem 2 hét eltelte után, hogy a túledzettség vezetett ide. Lám, az ember még 10 éves futómúlttal is képes elkövetni ilyen hibákat.

De legalább lekerült a maraton, és az ezzel járó mindenféle hercehurca (a sok edzés, a hétvégi futások egyeztetése stb.) terhe a vállamról, végre újra úgy futhatok, ahogy akarok, szabadon, új utakat felfedezve.

A verseny alatt és után többször megfordult a fejemben, hogy most pár évig szüneteltetem a maratonfutást, de egy futónál ez olyan, mint amit már Marsellus Wallace is megmondott:

„A meccs estéjén talán, 
érzel majd valami szúrás félét. Az a becsvágy, ami buzerál. Basszál a becsvágyra!”

Na, én nem teszek így, ahogy Butch sem tett, és mivel baszogat a becsvágy, így nekem még lesz dolgom a maratonnal…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..