Az éves kötelező maraton

Egy évvel ezelőtt csalódással ért véget nekem az őszi maraton, és igaz akkor a hátam közepére nem kívántam, sőt örökre hanyagolni tudtam volna, de belül éreztem, hogy idén is megfutom majd az évi egy „kötelező” maratont. Ahogy telt az idő, el is jött a nevezés lehetősége, és nem sokat haboztam, amikor átutaltam az aktuális, kedvezményes nevezési díjat az érdi BSI Futónagykövetnek (innen is köszönet neki a folyamatos ócsított nevezésekért :D).

Idén már nagyjából május közepétől elkezdtem a szisztematikus felkészülést, nagyon sok résztávos, feladatos edzést csináltam, hétvégenként pedig baromi hosszúkat futottam (inkább időben, mint távban), és igaz július elejére a jobb Achilleszem úgy döntött, ez most kicsit sok neki, tudatos odafigyeléssel, jegeléssel, sok nyújtással, hengerezéssel, masszírozással sikerült nem hogy kordában tartani, teljesen elmulasztani a fájdalmat. Még edzést is alig hagytam ki emiatt, talán ha 2-t, pedig az elején borzasztóan fájt, akkor féltem is, hogy nem fog menni a felkészülés.

Két héttel a maraton előtt volt egy tesztfutásom, ahol 10-10-5 km-t (amiből az első 2 km bemelegítés lett, és csak 3 lett a vége) kellett futnom 4’30”- 4’25”- 4’20”-as tempóban, ami meglepően jól sikerült. A Polar Flow dobott is rá egy 68-as Running Indexet, ami azt hiszem az eddigi legmagasabb pontszám, amit kaptam (meg persze jelentsen bármit is, nem néztem utána a szerepének). És mindezt 148-as átlagpulzussal.

Szóval a főpróba jól sikerült, így egyenes út vezetett a sz*r előadáshoz…

Vasárnap reggel úgy álltam be a rajtba, hogy megvolt a terv, megvolt hozzá az elvégzett felkészülés, megvolt az elhatározás, már csak végig kellett csinálnom.

Koncentráltam is nagyon, néztem magam elé, hallgattam a szpíkert, felnéztem, megint magam elég meredtem a földre, aztán megint fel… Ebből a körfogásból az zökkentett ki, hogy mikor újra lenéztem, hirtelen 4 narancssárga cipőt láttam magam előtt. Először azt hittem rosszul látok, de nem, közben beállt mellém egy futó, akin ugyanolyan cipő volt, mint rajtam, csak kicsit elhasználtabb.

ugyanaz a stílus, ugyanaz az elegancia 😀

A rajt után az első pár kilométeren nagyon zsúfolt volt a pálya, a tempóm fenntartásához elég sokat kellett cikáznom, padkára felugrálnom a rakparton. Egészen jól ment, 15 km után, mikor átfutottam a célkapun, meg sem fordult hasonló a fejemben, mint tavaly. Visszakanyarodva a rakpartra elkezdett hozzám beszélni egy külföldi futó, akit először nem értettem, mert nem figyeltem rá, nem tudtam, hogy engem kérdez, de lényegében arra volt kíváncsi, hogy ezt a tempót tervezem-e tartani. Gondolom kereste a hasonló tempójú futót, akihez viszonyíthatott. Pár mondat erejéig beszélgettünk felfelé a rakparton, féltávnál nagyon jól éreztem magam, könnyedén ment a futás, minden szép volt.

mellettem a beszélgetőpartnerem

Aztán 25 km után hirtelen azt kezdtem érezni, hogy kezd nehezedni a futás. Még 3 km-en keresztül tudtam tartani a tervezett tempót, de 28-nál kész, lemerültem, mint a lapos elem.

 

30-hoz közeledve…

Elkezdődött a már-már szokásos szenvedés, rohadt meleg lett, és még volt hátra 12 km… 30-tól, az Árpád híd felüljárójától 35-ig, a Pesti rakpartra való érésig mindent megtettem, hogy csak minimálisat lassuljak, de utána a rakpart, kis szembeszéllel és az iszonyat meleggel betette a kaput, megérkezett a maratoni fal a pofámba. Annyira kész lehettem, hogy a rá következő hét valamelyik napján végigmentem autóval ugyanott, és arra jöttem rá, hogy az a rész teljesen kiesett, semmilyen emlékképem nincs.

pedig még a fotósnak is intettem

A cél megváltásként jött megint, ahol picit csalódott voltam, hogy nem sikerült az, amit elterveztem, nem sikerült befutnom 3:15 alá. 1 perc kellett volna, E G Y perc… de egyszerűen képtelennek éreztem arra magam, hogy megakadályozzam a belassulást. Életem legjobb maratoni idejét futottam, mégis keserű szájízzel jöttem el a versenyről, mert hiába fektettem bele sokkal tudatosabb, rengeteg melót, ez nem tudott kijönni a versenyen.

Kezdek kicsit a 80-as és 90-es évek közepén virágkorát élő Szerhij Bubkára hasonlítani, aki centinként javította meg a saját maga által felállított világrekordokat, én 2 percenként javítom évről évre a maratoni időmet: 3:19 > 3:17 > 3:15.

Ez alapján jövőre meg kell, hogy legyen a 3:15 alatti idő 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..