Balaton félmaraton – 90 percen belül

Két hónap telt el a novemberi verseny óta, és hiába volt életem egyik legmeghatározóbb sportélménye, mégsem sikerült az azóta eltelt két hónap alatt egy árva sort sem írni róla. Még azt sem mondom, hogy annyira elfoglalt voltam, mert ha nem is egy szabad 10 percemben, de napok alatt össze lehetett volna hozni egy rövidebb írást.

Ami késik, az múlik, azért megpróbálom összetenni, hogy mi is történt akkor és ott.

Ezt a versenyt nem terveztem be tavalyra, teljes mértékben „last minute” nevezés volt. Javasolták. Én meg rábólintottam. Mert akartam. Nem magát a versenyt, hanem egy 90 percen belüli félmaratont (igaz pár éve már egyszer sikerült hála az iramfutóknak, de csak pár másodperccel, és majd meghalva). A szeptember végi SPAR-on hiába futottam eddigi legjobb maratoni időmet, a várakozásaimtól messze elmaradt. Emiatt is lett ez egy ún. búfelejtő félmaraton, mert ha már beletettem azt a munkát, akkor annak legyen meg az eredménye, és ne egy 3:16-os maratonban, hanem akkor egy 1:30-on belüli félmaratonban.

Előtte egy héttel volt egy tesztfutásom, aminek a fő része egy 10 km-es félmaratoni-tempós futás volt. Éppen Sümegen wellnesseltünk, ott futottam egy alárendelt, kis forgalmú, dimbes-dombos úton kifelé Sümegről. Jól sikerült, de még mindig nem hittem el, hogy ezt a tempót kétszer akkora távon is képes vagyok tartani.

A verseny napján szinte tökéletes futóidő fogadott Siófokon. Elég messze sikerült parkolnom, talán 2-3 km is lehetett a táv, ez reggel még jó ötletnek tűnt, bemelegítő kocogásnak pedig tökéletes volt, visszafelé már nem volt annyira őszinte a mosolyom, hogy milyen fain parkolót találtam…:)

Az öltözősátorban aztán összefutottam egy érdi ismerősömmel, Gergővel, aki megkérdezte, hogy milyen tempót tervezek, és megállapodtunk abban, hogy mivel neki is 1:30 körül volt a cél, akkor fussunk együtt.

A rajt után próbáltunk beállni egy 4:10 körüli tempóra, de a sok hatalmas fa árnyékában az órám összevissza hülyeségeket mutatott. De nem csak nekem, Gergőnek is, azt néztük, hogy így képtelenség tartani magunkat egy adott tempóhoz, meg én éreztem, hogy neki 4 km körül kezd keménnyé válni a sokszor négy perc körüli tempó, és 5 km körül leszakadt rólam. A 7 km előtt lévő fordítónál már egyedül futottam, próbáltam egy erősebb csoportra rákapaszkodni, ami a parton sikerült is.

Gergővel
a fordító előtt, egyedül
első kör vége

12 km környékén rám kiabált egy fazon, hogy „hajrá Érd!”, azt a mai napig nem tudtam megfejteni, hogy ki lehetett, honnan ismert, honnan tudta, hogy érdi vagyok. Vagy 2-3 percig azon gondolkodtam, hogy van-e rajtam bármi, ami az érdiségemet megmutatta, de még a cipőm sem volt sáros, hogy az alapján felismert volna (középsuliban Budapesten onnan tudták, hogy vidéki vagyok, hogy sáros volt a cipőm a földutak miatt :D).

14 km után jött a végeláthatatlan hosszú egyenes, kis szembeszéllel, azt hittem sosem lesz vége, ezen a szakaszon itt-ott néha kicsit bealudtam a tempóba, de szerencsére a kisebb csoport – igaz változó összetételben – még megvolt, hozzájuk tudtam igazodni és nem lemaradni.

Az utolsó 5 km már kezdett kényelmetlen lenni, 18-nál éreztem azt, hogy már nem megy könnyedén a tempó (durva, hogy odáig ment), nagyon picit lassultam is 16 és 17 között, és bár az volt az érzésem, hogy utána is, de az adatok szerint onnan még összeszedtem magam. Piszkosul elfáradtam a végére, viszont amennyire elfáradtam, annyira örültem is a kijelzőn látható időnek. Nem hogy pár évvel ezelőtt, de még pár hónappal ezelőtt sem tudtam volna elképzelni, hogy én aránylag könnyedén futok majd egy 90 percen belüli félmaratont. Nagyon jó érzés, egy újabb hatalmas élmény, amit a futástól kaptam. Igaz meg is dolgoztam érte, nem kicsit, nagyon.

1:28:43

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..